Vásárhely, az RMDSZ-gyarmat

Központ, 2013. április 4.

Rengeteg kritikát érdemel Marosvásárhely, de a demográfiai változások ellenére még mindig itt él a legnagyobb számú magyar közösség. Nálunk találhatók a legemblematikusabb magyar épületek, mint például a Kultúrpalota, a (régi) Városháza vagy a Teleki Téka. A város nagyjai között van Erdély egyik leghíresebb tudós-matematikusa, Bolyai János, a városépítő Bernády György, valamint olyan neves írók és költők, mint például Sütő András, Székely János vagy Molter Károly. A kortárs irodalom nevezetes személyiségei közül is vannak, akik ennek a városnak az utcáit koptatják, mint például Kovács András Ferenc, de itt él „Pityú”, sőt, még Markó Béla is. És örök vásárhelyi marad Bölöni László is. Van magyar nyelvű képzést nyújtó „orvosink”, „művészetink” és „Sapientiánk”. Vannak rendezvényeink, egyházközösségeink, civil szervezeteink, szakmai társulásaink, művészeink, vállalkozóink.

Ennek ellenére, ha részletesebben megvizsgáljuk a városban rejlő kincsek értékesítési arányát, akkor be kell ismernünk, hogy nem tudtuk „eladni” sem a pszeudoszférát, sem Bernády sétapálcáját, sem a Kultúrpalota üvegberakásait, de még a Teleki Téka pergamenjeit sem. A szándékosan mellőzött értékek méltatlanul porosodnak körülöttünk, pedig nagyobb pompát, reflektorfényt és odafigyelést érdemelnének a közösségi érdekeink érvényesítéséért. Az egykori fiatal tehetségek sorra hagyták el a városunkat, és ma már csak egy meggyérült értelmiségi rétegről beszélhetünk.

A kivándorlás folyamatos, mivel nem találunk olyan gazdasági vagy kulturális megtartó erőt a városban, amely megállítaná az exodust és az elöregedést. A politikai hatalom alattomos nyomás alatt tartja a várost, mert szinte minden családban találunk olyan személyt, aki anyagilag RMDSZ-függőségben szenved, valamilyen pártfunkciót élvez vagy politikailag támogatott cégekben érdekelt. Ezek a kiszolgáltatott személyek a politikai manipuláció áldozatai, és a város „elnémítását” hivatottak szolgálni. Nekik „köszönhetjük”, hogy még mindig nincs kerékpársáv a főtéren, hogy mindenki beletörődött a kombinát szennyezésébe vagy a kerülőutak hiányába, valamint a városi tanács alárendeltségébe tartozó iskolák „egynyelvűségébe”.

Úgy is mondhatnánk, hogy Vásárhely elnémított „RMDSZ-gyarmattá”, a kishitűség áldozatává vált, amelyet egyesek aprópénzzel kisajátítottak maguknak. Ez rövidtávon a kiváltságos személyek mindennapi megélhetését vagy meggazdagodását, hosszú távon pedig a város magyar közösségének a halálát eredményezi. Az anyagi „megfélemlítés” az önálló gondolatok kiirtását vonja maga után. Ilyenkor az emberek nem az eszükkel, hanem a zsebükkel gondolkoznak. Megszűnik az emberi mivoltuk lényege, és befásult robotokká, parancskövető közkatonákká válnak.

Pedig ha helyt akarunk állni a túlélésért vívott harcban, nagyobb szükségünk lenne a magasabb képzettségű „tisztekre”, a hatékony stratégiákat kidolgozó „kapitányokra”, vagy a merész és harcedzett „hadnagyokra”, mint az RMDSZ által kinevelt „néma leventékre”.

Ferencz Zsombor